Égő arccal néz fel. Az ütés hangja még visszhangzik a konyha falai között. Nem a fizikai fájdalom erős, inkább a megalázottság érzése tompítja a gondolatait. 

- Megint - nyöszörgi csendesen maga elé. Pedig a múltkor megígérte. Fogadkozott, hogy csak hirtelen dühből, hogy soha többet, hogy értse meg, olyan gyorsan történt minden. Elhitte. El akarta hinni, hiszen az ő férje nem olyan, nem lehet olyan. Csak ez a stresszes időszak, csak a körülmények.  És most újra itt állnak szemtől szembe egymással egy megdermedt pillanatban. A férfi fénytelen szemei az arcát kutatják, reakcióját várja, hiszen maga is megdöbbent azon, ami történt. Hosszú másodpercekig telnek el így, süket csendben, tele feszültséggel, ahogyan a két szempár összekapcsolódik. Néma és mozdulatlan küzdelem. Tudja, mit kellene tenni. Most felállhat és az önbecsülését megőrizve kiléphet az egészből. Most megteheti, hiszen mindent megpróbált, tűrt és esélyt adott. Valami azonban nem engedi lépni, nem engedi változtatni, csak észrevétlenül győzködni kezdi magát, fejében egymást követik a gondolatok. 

Hiszen majd úgyis minden megváltozik.

A férfinak majd nem kell annyit innia, mint most, hogy elviselje munkahelyi kudarcait, hogy küzdeni tudjon értük. Újra mosolyogni fognak, újra visszatér a megszokott életük. Csak egy kicsit kell kitartania, most nem boríthat fel mindent, hiszen így legalább együtt vannak. Igen, megteszi újra, hiszen itt van a helye, ez a feladata, összetartani a családot. 

- Kérlek, ne a gyerek előtt... – mondja halkan és lehajtja a fejét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.