2012.08.30. 18:13
Holdotdiglan, szívem, holtodiglan...
Minden nap úgy ébredek, hogy hálát adok a teremtőknek azért, mert még mindig a férjemmel lehetek. Ötven év házasságban. Másnak öt évig sem sikerül.
Anyám és apám még a századelőn születtek, tisztességes családban nőttek fel mindketten. Apám lemezmegmunkáló gyárban dolgozott, anyám - mint a legidősebb a hat testvére közül - korán megtanulta, hogyan kell gondoskodni a nála kisebbekről és bedolgozni a családi "kasszába". Aztán jött az első, majd a majd a második világháború, és mindketten elvesztették a szüleiket. Megtanította őket az élet, hogyan kell túlélni, hogyan kell minden nap előteremteni azt a pár falatot, amivel csillapíthatják az éhségüket.
Aztán már felnőttként találkoztak. Hasonló élményeik miatt már az első pillanattól úgy érezték, hogy onnantól együtt terveznek családot, gyerekeket, életet. Apámat elvitték a háborúba másodszor is, akkor én 9 éves voltam, a bátyáim 11 és 13. Minden nap vártuk haza, hírünk semmi nem volt róla, anyám kitartóan és optimistán állt hozzá, hogy "apátok úgyis hazajön, nem olyan fából faragták, mint Pinokkiót!". Aztán eljött a nap, és apánk hazajött. Onnantól kezdve anyám és apám mint a borsó és a héja - két elválaszthatatlan emberből szinte egy lett: mindent együtt csináltak, mindenben együtt döntöttek, mindent együtt szerveztek és alkottak.
A nevelésünk is ennek a harmóniájában történt, soha egy rossz vagy hangos szó, soha egy hiszti bármelyikük részéről, soha semmi olyan "családi belháború" nem esett meg, ami egy kicsit is elronthatta volna a családi idillt. Úgy nőttünk fel, hogy anyám súlyos Parkinson-kórjába is alkalmasint humort csent, sokszor úgy vicceskedett apánkkal - akinek egyébként naponta csepegtetni kellett a gyógyszereit -, hogy "Drágám, azt hiszem, ma nagyon sokat fogod látogatni a vécét...Majd 50 cseppel többet sikerült csöppentenem a poharadba a guttalaxból, de azért szeretsz, ugye?".
Ma vagyunk a férjemmel ötven éve házasok. Igyekeztünk beleadni minden olyat, amitől ez az ötven év örömöt és boldogságot ad nekünk és egymásnak. A modellt hoztam a szüleimtől, a férjem szülei sem voltak megkeseredett emberek, bár a keserűségből és háborúból nekik is jutott bőven. Mégis mindent meg tudtak, tudtunk oldani. Az útravaló, amit mindketten kaptunk, felbecsülhetetlen. Most éppen csak azon vitázunk, hogy melyikünk kerüljön a sírban a másikra. Én nem szerettem alul lenni, gondolom, a férjem ezt meg fogja érteni...Különben a guttalax csak csöpög, csak csöpög...
Esküvőm lesz négy hét múlva...Várom is meg nem is. Anyám és apám már szétmentek már évekkel ezelőtt, de úgy tűnik, még mindig harcolnak egymással. Még az én esküvőm sem számít nekik...
Normális szülők esetén nem is lenne gond meghívni őket az esküvőmre, de apám három év után most került elő a semmiből. Érthető, hogy anyu haragszik rá és nem is érdemli meg, hogy meghívjam, de mégis csak az apám. Fáj a szívemnek, hogy nem az apám kísér oltárhoz, de sokat tett azért, hogy ezt ne tehesse meg. Ezért a legjobb, ha nem jön el és csinál ott nekem semmiféle fesztivált, mert hát az alkoholt meg szereti...
Anyám persze a másik oldal... Sosem volt elégedett azzal a férfival, akit ő választott. Céljául tűzte ki, hogy apámból rendes embert farag, csak menet közben nem vette észre, hogy apám - mint egyébként az emberek 30 fölött - már nem változtatható. Anyám szerint apám (idézem:) "egy alkoholista féleszű, aki minden második nő segge után megfordul, ahelyett, hogy a lába elé nézne", ráadásul elhagyott minket azért, mert - szerintem - anyámtól nem tudott szárnyalni.
A szüleim válása után eltelt tíz év, én meg csak felnőttem valahogy. Megtaláltam a társam, nem gondolom, hogy más nők feneke jobban érdekli az enyémnél, és még csak azt sem érzem rajta, hogy nem tud mellettem szárnyalni. Esküvőm lesz, értitek?? És ahelyett, hogy büszke lehetnék a szüleimre, szégyenkezem miattuk azért, mert nem látnak az orruknál és a sérelmeiknél tovább... Gyűlölik egymást...
Az egyik legszebb dolog lehetne az életemben a saját esküvőm, és azon agyalok, hogyan lenne a szüleimnek a legjobb az esküvőmön. Rettegek, hogy mikor vágják el egymás torkát, és mégis reménykedem abban, tudnak-e végre örülni majd annak, hogy én viszont révbe értem? Hova ültessem őket? Kivel engedjem beszélgetni őket? Melyik hol üljön az asztalnál? Hányan fotózkodjuk?
És mire vége az esküvőnek, már nem is akarok feleség lenni...
2012.08.09. 21:43
Kispostásdi
Először az ember elszámol tízig, aztán igyekszik az arcát rezzenésmentesen tartani, majd egy mély levegővétel után némi mosolyt facsarni az arcára, bízva abban, hogy a gyerek ebből nem vesz észre semmit...De ugye a gyerek nem hülye, csak kicsi...Nagyon nem hülye...A kabát mindennek az oka, bár érdekes, hogy ez a kabát milyen jó egy éve, hiszen védi a gyerek testét a hidegtől, passzol a sapkához, cipőhöz, ráadásul Verdás, és már egy éve az - mi kell még? És hirtelen egy nap alatt kiderült, hogy apának nem tetszik. És még valójában nem ez a gond, hanem az, hogy ezt elmondja a gyereknek. Nem, tévedek, még az sem baj, hogy elmondja, hanem az a baj, ami miatt az ember windows-a lefagy, nevezetesen, hogy hirtelen már a gyereknek sem tetszik.
2012.08.03. 12:37
Vigyázz, kész, rajt!
A gyerekek gyorsan alkalmazkodnak - írja a szakirodalom, mondják a szakirodalmárok. No, de, mégis, milyen gyorsan?
Amikor egy gyerek szülei elválnak, fogalmuk sincs, milyen sebeket ejthetnek a lelkén - akarva-akaratlan. Olyan törékeny kis világuk van a gyerekeknek, hogy a "boltjukba" besétáló elefántszülők ripityommá tudják zúzni gyermek legapróbb kincseit. Persze a legnagyobbakat is, saját magukat, a szüleit...A képet róluk a gyerekben. Persze vannak ügyesen váló szülők, akik egy jól kiválasztott pillanatban odahuppantják csemetéjüket a térdeikre, és értelmesen, bátran, szeretettel és őszinteséggel elmondják neki, hogy EL FOGUNK VÁLNI, kisbogarunk.
Amik ehhez kellenek, a következők:
1. A szülők közös és egyhangú döntése arról, ami már visszafordíthatatlan. Válni fognak.
2. A szülők közös és egyhangú döntése arról, hogy mit fognak mondani a gyermeküknek.
3. A szülők egymás iránti tisztelete legalább ahhoz, hogy az 1. és 2. pontot a gyereknek higgadtan és békésen el tudják mondani.
4. A szülők előzetes beszélgetése arról, hogyan próbálnak meg reagálni a gyermek reakcióira.
Könnyen lehet, hogy a gyermek sírni fog, zokogni, de az is megtörténhet, hogy semmit nem mond, közönyös marad, vagy esetleg ellenséges, agresszív. Mindenre fel kell készülni, és minden várható viselkedésre végig kell pörgetni egy koreográfiát a szülőknek magukban, hogy abban a komoly pillanatban lehetőleg ők is ugyanúgy reagáljanak a gyermek viselkedésére. Ez ugyanis biztonságot ad neki, látja, hogy anya-apa valóban egy véleményen vannak.
5. A szülők addigra konkrét(abb) jövőképe arról, hogy ezután hol, kivel, hogyan fog lakni a gyerek, és hogy fog találkozni a szüleivel.
Aztán az élet persze produkálhat egészen elképesztő és nem várt gyermeki reakciókat, egy azonban biztos: ha őszinték vagyunk velük, már szinte félig átsegítettük őt a rá váró nehézségeken. Valójában azonban innentől kezdődik a nagy feladat. Úgy elválni, hogy a gyerek a legkevésbé sérüljön lelkileg abban, hogy a szülei kapcsolata végérvényesen megromlott.
Nagyon kevesen tudnak szépen válni.Borzalmasan kevés az a gyerek, akinek a szülei ugyanolyan jól, ha nem jobban tudnak egymással kommunikálni a válás után...Lássuk be, a gyereknek is idő kell ahhoz, hogy az új helyzethez könnye(bbe)n alkalmazkodjon. Idő és szeretet.
Egyikkel se spóroljunk.
Megéri.
Szólj hozzá!
Címkék: válás
2012.08.01. 11:43
Rólunk
Talán nem kellene törvényszerűnek lennie, hogy tíz házasságból hat válással végződik. Annak sem, hogy az ember éppen társával, vagy a családtagjaival kommunikáljon nehezen. De megesik. Ennek köszönhetően aztán radikális érzelmi döntések születnek, amelyek évekig tartó csatákat és konfliktusokat generálnak: haragot, dühöt, szakadást.
Pedig sokszor csak meg kellene hallgatnunk egymást. Csendben, odafigyelve, rászánva a másikra azt a fél órát. Felgöngyölíteni a probléma szálait és eljutni együtt az origóhoz. Ebben igyekszünk segíteni.
2012.08.01. 10:30
(M)ennyire hat a válság a kapcsolatokra?
Nincs hét, hogy valakiről ne derülne ki, kezd tönkremenni a párkapcsolata. Hosszú, boldognak tűnő házasságok zuhannak össze a szemünk előtt pillanatok alatt. Aztán ahogy mesélni kezdenek kiderül, a folyamat sokkal régebben, csak néhány hétköznapi aprósággal kezdődött.
"Sokáig csak őt hibáztattam magamban...Későn jötthaza, nem foglalkozott a gyerekekkel. Aztán az anyósom, na, azzal egy levegőt szívni sem könnyű. Apósom meg károg, mint egy vakvarjú, az unokáival is csak a közeli focipályáig jut vagy a tévé előtt leragad, mert valami halászos-vadászos csatornát talált, aztán azzal tömi a gyerekek fejét...Én meg küszködöm itt a narancsbőrömmel, miközben Laci már nem is tart nőnek...A válság bennünket is elért. Mondd meg, mit tegyek?"
Aztán kérdezünk. Biztos, hogy a válság? Azért mert az euró az égbe szökött? A narancsbőrnek is az euró az oka? És aztán csönd, gondolkozik, kicsit magyarázza a bizonyítványát, kicsit azért feloldozza magát, de alapjaiban meggyőződése, hogy hamarabb volt a gazdasági válság, mint a házasságáé.
Nem kizárt, hogy van hatása a családok kasszájára annak, hogy a gyerekek hátitáskája idén már 27%-os áfával terhelt, az sem, hogy a vonaljegy drágább, mint 1 liter tej, de hajlamosak vagyunk a magánéletünk hullámvölgyeit külső tényezőnek vagy másvalakinek felróni. Aztán a sikereket meg bekebelezzük persze, mert ilyen az emberi természet. A kudarc más miatt van, a rosszindulatú főnök és a mért-nem-veszi-észre-az új-frizurámat férj miatt, ugyanakkor a sikerért keményen megdolgozunk, az a sikerélmény jár nekünk.
Meghozni a döntést arról, ami minden családtagra nézve bénítólag hathat, nem könnyű. Ha azonban megkapargatjuk a felszínt, és a kérdéseket végigpörgetjük magunkban, jó esélyünk van arra, hogy egyszer szembetalálkozzunk önmagunkkal. Azzal az emberrel, aki a kudarcot képes vállalni és elfogadni, hogy ő maga is hibázhat.
Innen felállni ugyanis lehet, hogy nehezebb, de legalább annak valóban van értelme.
Szólj hozzá!
Címkék: mediáció
2012.07.31. 17:09
Mit is jelent a latinból átvett kifejezés: mediáció?
Közvetítés. Akadnak olyan helyzetek a hétköznapokban is, ahol két ember már képtelen beszélni egymással. Ilyenkor egy harmadik fél, barát, ismerős segítségével próbálják az érveiket eljuttatni, olyan ember segítségével, akivel a másik hajlandó szóba állni. Ő lesz a mediátor.