Nyolc évig dolgoztam egy vidéki iskola nevelési tanácsadójában fejlesztő pedagógusként. Amit ott láttam, az mind a mai napig mélyen elgondolkodtat.

Sokáig töpraengetm, egyáltalán megírjam-e ezt a levelet az elkeseredett édesanyának, vagy csak kommenteljek. Bízom benne, hogy nem újabb frontot nyitok ebben a "vitában", hanem inkább egy harmadik fél oldaláról világíthatom meg a problémát. Ha úgy ítélik, hogy elbírja a nyomdafestéket, megköszönöm, ha közzéteszik írásomat.

Előre bocsátom: a nevelési tanácsadót otthagytam. Ma már "csak" fejlesztő pedagógusként dolgozom, kamaszkori viselkedési zavarral  és néha súlyosan sérült, értelmi fogyatékosokkal foglalkozom naponta, így nem-vallásosként minden nap felteszem a kérdést magamban: ezek a gyerekek mit vétettek, hogy sosem tudnak majd teljesen felépülni?

Szóval nevelési tanácsadó, 2001, egy vidéki nagyváros.

Feltűnt, hogy a helyi katolikus iskolából egyszerre sok "problémás" gyerek érkezik hozzánk. Szinte minden hétre jutott egy újabb tizenéves, akit magatartás- vagy figyelemzavarral irányítottak a tanácsadóba. Kollégáimnak is jutott szép számmal ilyen gyerek, de valahogy nálam landoltak azok is, akik a kollégáimnál kezdték a foglalkozásokat.

Beszélgettem sokat a gyerekekkel, már szinte kinyílt értelmű fiatalokról volt szó, tele vággyal és érdeklődéssel a világ felé - csak épp elfojtottan. Hetekbe telt, amíg átléptük ezeket a gátakat és "bevállalták", hogy kimondják: nem tudnak létezni a vallásos nevelés hétköznapjaiba. Iskolájukban nem csak a szigor és az indokolatlan fegyelem nagy, de olyanokért is igazgatói intőt kapnak, amin már a szüleik is csodálkoznak. Olyan a fegyelem, mint egy IFOR egységben, és - idézem -  "olyan a tanárok arca, mintha élveznék a szenvedésünket". A gyerekek abban a korban voltak, amikor lételemük újra a határok feszegetése - megítélésem szerint ilyenkor kell a legfinomabban bánni velük, mert személyiségük itt is hatalmasat formálódik, nyilván a világ tükrében. Amit azonban az iskolájukban éltek meg, az nem a szeretet és a közösséghez tartozás volt feltétel nélkül, hanem a megalázkodás és a teljes önfeladás. Alkalmazkodást követeltek meg tőlük és a családjuktól is, hiszen első a hit volt, utána jöhetett a - nem létező - szórakozás. A gyerekek a naponta megélt tanári visszaélések és fegyelmezések terrorja miatt elkezdék azt, amivel megpróbálják túlélni önmagukat és a helyzetet. Agresszívek lettek, nagyszájúak, feleselők és lázadók.

Ezek a gyerekek azért kerültek hozzám, mert a vallásos iskola már nem tudott mit kezdeni velük. Kevésnek bizonyult a napi plusz tíz miatyánk, kevésnek az extra, "ajánlottan fakultatív" délutáni foglalkozásokon való részvétel, de leginkább az iskola gyerekekbe vetett hite. Volt olyan kamasz fiú, aki egészen érdekesen fogalmazta meg azt, amit naponta megélt a spártai szigorban: "Minden jól indult az első évben, jó közösség, jó fej gyerekek, jófej tanárok...Aztán az évek alatt az iskola életét éltem már, nem a sajátomat..Kicikiztek, ha nem mentem misére, mert atlétikára jártam inkább, kiközösítettek az osztályban, ha nem voltam elég simulékony, amkior egy feladatot "kellett" volna elvállalni, de leginkább azt éreztem, hogy már csak darab-darab vagyok...Nem az a fontos, hogy jó ember legyek, az lett a fontos, hogy azt mutassam, jó ember vagyok. Egy-egy napot egy levegővétellel igyekeztem kibírni és megkönnyebbültem, ahogy kilépve a kapun, rám szakadt a való világ, az, amit addig vártam."

A magatartás-zavar, az olvasási nehézségek és az agresszió mondhatom pontos tünetei voltak a vallásos iskolából "küldött" gerekeknek. A problémás gyerekekként megkapott fiatalokról az első pár együtt töltött alkalom után kiderült, csupán gondolkodó, érzékeny, kíváncsisággal és megismernivágyással "megátkozott" emberkékről volt szó, akiknek kérdéseik voltak, amelyre válaszokat vártak, keresték magukat és a lehetőségeiket. A dogmatizmus azonban nem tűri jól az ilyesmit és a szankciók hatástalansága után az egyszerűbb megoldást választották: amikor már kevésnek bizonyult a "közösség szelleme", lepasszolták nekünk, egyszerű, világi nevelési tanácsadóknak a gyerekeket.

Valószínű, erre már nem terjed ki a Biblia egyik fejezete sem...

(Levente, vidék...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.