Origomed 2012.12.01. 08:52

Modellt álló szülők

Miközben egy gyerek cseperedik, olyan hatások érik, amelyekről az őt körülvevő felnőttek néha nem is tudnak. Vagy nem veszik észre, hogy mit adnak át a gyereknek, vagy egyszerűen azt hiszik, hogy a gyerek úgysem érti meg a dolgokat. Pedig ahogy a mondás tartja: nem hülye, csak kicsi.

gyerekrajz.jpg

"A gyerekek gyorsan tanulnak...Ne veszekedj otthon!"

 

Igazából én egy rém egyszerű családban nőttem fel az ország egyik eldugott csücskében. Most 28 éves vagyok, van egy húgom és a helyi autógyárban dolgozom. Megélek valahogy, nem mondom, hogy túl izgalmasak a napjaim, de azért élhetnék sokkal rosszabbul is. Azonban egy dolog nagyon nehezen jön össze: egy nő az életembe. Nem tartom magam csúfnak, talán még némi humorral is megáldott a teremtő, mégis úgy érzem, van valami teher mind a mai napig a hátamon, amit cipelek gyerekkorom óta. Hogy értsétek, mi a bajom magammal, leírok egy jelenetet gyerekkoromból.

Apám és anyám amióta tudom az eszem, marják egymást. Apám, ahogy reggel felkelt, már követelte a frissen gőzölgő kávét, anyám pedig ugrott, hogy elkerülje a kávé hiányából fakadó reggeli pofont. Inkább mindig felkelt apám előtt fél órával, hogy elkészítsen mindent, ami egy férfinak kell a munkába induláshoz. Olyan műsor volt ez, amit megszoktak az évek alatt. Anyám főz, apám számon kér, anyám kávét behoz, apám csatt... Akkor is volt pofon, ha a kávé csak pár percet késett, de akkor is,ha időben érkezett.  Emlékszek, mivel kis lakásban éltünk, egy másfél szobásban, a húgommal egy ágyban volt csak helyünk, a paplant így nehezen tudtam magamra húzni fülig, hogy ne halljam anyám arcán csattanó érdes tenyeret, és ne lássam, ahogy picit megtántorodik, és mintha mi sem történt volna, apám ölébe teszi tálcán a reggeli kávét, és köntösét megigazítva kimegy a konyhába.

Eddig három barátnőm volt. Mindhárom azért szakított velem, mert megütöttem őket. Tudom, hogy mindegy lenne az ok, de mégis elsült a kezem. Olyat tettem nem először, ami lehet, hogy a véremben van. Nem tudom türtőztetni magam, ha olyan konfliktusba kerülök egy nővel, amiben nyilvánvalóan nincs igaza. Sokat gondolkoztam azon, hogy tényleg apámtól "örököltem"-e ezt a viselkedést, tőle lestem el, vagy valóban a nők hozták ki belőlem az állatot, de valahol érzem, így egyedül fogok maradni. A megismerkedéskor még nincs gond, úgy három hónap elteltével telik be a pohár. Mindig kérdeznek valami olyat, ami kivágja a biztosítékot, nem értik, hogyha azt mondom, "nem", akkor az azt jelenti "nem", és ha kérdezik, hogy szeretem-e őket, nem elégszenek meg azzal, hogy "igen". Sokszor olyan ideges vagyok rájuk, hogy a falat ütném, azonban amikor meg bekattanok, akkor nincs velem szerencséjük. Kéznél van a kezem, eljár, de azért figyelek, hogy nem üssek nagyot. Csak annyit, amelyikkel elhitetem velük, hogy velem nem lehet lacafacázni.

Szerelmes típus is vagyok, azt hiszem, érteni is tudok a nők nyelvén, de megvallom nektek őszintén, néha azt érzem, már csak azért is el fog járni a kezem. Akkor is, ha nem tett senki rossz fát a tűzre, ha nem mert már valahogy belém égett, hogy egy pofon után csend lesz. Helyreáll a rend, és megnyugszik mindenki. Most tényleg magyarázni kell a nőknek, hogy a világ úgy lett teremtve, hogy le vannak osztva a feladatok? Én sem pampogok, amikor a barátnőm később jön haza, nem kérdezgetem, kivel volt, mert ha szeret, rendben van minden, ha meg nem, előbb-utóbb úgyis kibújik a szög a zsákból...

Vagy valóban apámra kéne mérgesnek lennem inkább??? Mit gondoltok???

Origomed 2012.11.24. 14:37

Megszoksz és megkötsz

A felhívásunkra érkezett a következő írás is, amely kicsit más szempontból közelíti meg a sikertörténet fogalmát.

Tudom, nem etikus dolog egy mediátor csapat blogjában a konkurenciát reklámozni, de a legnagyobb mediátor, lássuk be, mindenképpen az idő. Hiszen ez kellett a nagyszüleimnek is, hogy elfogadják egymást és a kapcsolatukat.

Ahogyan az vidéken akkoriban ment, még fiatalok voltak, amikor a szüleik úgy döntöttek, lagzi lesz. Az saját véleményüket senki nem kérdezte, így került az álmodozó szelíd nagyapám mellé egy radikális – talán házsártosnak is nevezhetnénk – és tűzrőlpattant menyecske a nagyanyám személyében. Nagyapám asztalosnak tanult, majd miután felszabadult a segéd sorból saját műhelyt rendezett be, ahol naphosszat alkotva az egész falut ellátta bútorokkal. Nagyanyám kezdetben a háztartást vezette, majd a frissen alakult TSZ irodán dolgozott gépíróként, igazgató, agronómusok, mérnökök dongták körül.

Talán nem meglepő, az ilyen alapra épített párostól minden este zengett a porta. Végigveszekedtek évtizedeket és három gyereket. Végigharcolták a rendszerváltást és az unokáik születését. Vitatkoztak este a tévéműsoron és reggel azon, mi legyen az aznapi ebéd.

A múlt héten voltam náluk utoljára. Egy szóváltás kellős közepébe csöppentem újfent. Éppen valami bulvár eseményen vitatkoztak teljes meggyőződéssel és hévvel. Leültettek, majd a jöttek a szokásos kérdések, na mi van velünk. Csillogó szemmel hallgatták a hazulról hozott történeteket. Miközben nem figyeltek magukra, a nagyanyám szelíd mozdulattal simította végig nagyapám kezét és fektette rá a sajátját, vállát évtizedes összhanggal döntötte az öregének.

Amikor befejeztem a történetemet, nagyanyám felállt, hogy kávét csináljon. Közben nagyapámra nézett és a támadó vipera halkságával suttogta: „Ha még egyszer kint hagyja nekem a tejet a sparheton...”

A nagyapám csendesen megvonta a vállát és egy rám villantott félmosoly kíséretében csak annyit mondott: „Ez nálunk már csak így van.”

Péter, Székesfehérvár

Mivel ritkán olvasni olyan felhívást, ahol be lehet számolni a jó dolgokról, és mivel az emberek általában azt szeretik olvasni, ami siránkozó és legtöbbször valami problémáról szól, álljon itt saját esetem, amely igenis hepiend és boldogság.

child-looking-out.jpg

Amikor összekerültünk a párommal, neki már megvolt Boti, a négyéves kisfia. Az első közös évünk viszonylag jól telt, de aztán jött a közös nyaralás hármasban. Akkor fordult a kocka. Boti féltékeny lett rám, egy percet sem hagyott minket kettesben  a párommal. Fontoskodott, előtérbe helyezte magát, erőszakossá és türelmetlenné vált - mint ahogy várhatóan én is. Sokszor tekintett levegőnek, nem érdekelte a véleményem és alig tudtunk egymással beszélgetni is. Agresszív és vad lett mellettem vagy tőlem - nem tudom, de azt tudtam, tennünk kell valamit, ha valóban hosszú távra tervezünk hármasban is. Vagy megugorjuk ezt a lécet, vagy nincs értelme folytatni, és akkor mehetünk a levesbe.

Boti sokat volt nálunk, velünk, a párom volt feleségével is átlagon felül jó kapcsolatot ápolt. Az ünnepekkor mégsem volt könnyű, mert valahogy a karácsonyra ezúttal is rányomta bélyegét a nyári feszültség. Valamit tenni kellett. Fogyott Boti türelme és bizalma, érezte a feszültséget közöttünk, és elkezdtem kétségbe esni. A párom ugyan próbált nyugtatni, hogy Boti még kicsi, gyerek, nem érti, mi van körülötte, de én pont azért szerettem volna mindent tisztázni, hogy végre Boti is megértse, mi is történik valójában ebben az új felállásban vele is.

És akkor elkezdtünk gondolkodni.

Agyaltunk éjszakákon át.

Beszélgettünk, elemeztünk, stratégiákat találtunk ki a párommal azért, hogy egyre kevésbé rúgjunk véletlenül is egymásba.

Új ábécét alkottunk, olyat, amiből egy összerakott új nyelv Botinak is érdekes lehet majd.

Aztán belefogtunk. Vettünk egy nagy lélegzetet, megjelöltünk a naptárban egy kezdőnapot, és belecsaptunk az addig lehetetlennek tűnőbe.

Kevesebb, mint három hónap alatt elképesztő változásokat tapasztaltunk a hármasunkban. Boti megérezte, hogy van valami új hangulat közöttünk és ez tetszett neki. Intimitást kapott a "családunk", békét és szeretetet árasztottunk magunkból. Nyíltan beszéltünk mindenről, és lassan rájöttem, hogy Boti a határaimat kereste, fürkészte azt megelőzően. Aztán amikor megmutattam neki, hogy mettől meddig érek, miket szeretek, mi a kedvenc ételem, mit szeretek inni, olvasni és milyen zenére szoktam bolondosan ugrálni, kinyílt egy kapu Boti lelkéhez is. Nem volt nap, hogy ne akarta volna, az esti mese olvasásnál én is legyek már jelen, bújjak oda az ágyába az apukája mellé harmadikként hallgatni én is Geronimo Stilton kalandos történeteit. A fürdetéskor engem hívott, és velem mókázott a pizsamába bújáskor. Az én kezemet is megfogta, ha elmentünk valahová, és néha azzal heccelte kedvesen az apját, hogy én is lehettem a cinkosa olyan dolgokban, amibe akkor épp nem őt szeretné beavatni.

Az új nyelv, az új keretek beváltak, kezdtünk összecsiszolódni. Ma már megtalálta mindannyiunk a helyét ebben a felállásban, és senki nem kételkedik azok helyességében vagy szerepeiben. Boldogok vagyunk, persze vannak alkalmasint hétköznapi apró problémák, kinek nincsenek, de a hármasunk összecsiszolódott.

Annak, aki hasonló jellegű családban él, ahol az egyik félnek még nincs saját gyermeke, de a másik hozott egyet az újba, csak azt tudom mondani, hogy ugyan nem könnyű kitalálni azt a rendszert, amelyben mindenki megtalálja a helyét, de nagyon megéri foglalkozni azzal, hogy senki se sérüljön, és senki ne érezze elnyomva magát.

(Kriszta, Celldömölk)

 

Origomed 2012.11.15. 11:19

Mérgező szülők

crazydad.jpg

Dr. Susan Forward könyvét énkép kalauznak is nevezhetnénk, kiváló képet kapunk belőle arról, hányszor és hogyan gyalogolnak bele a szülők a gyermek lelkébe úgy, hogy fel sem fogják, milyen károkat okoznak benne akár egy életre. Ha valaki nem fél attól, hogy olyan tükörbe néz ennek a könyvnek az elolvasásával, amiből a visszanéző én-kép kicsit nemtetsző lehet, ne olvassa! Aki viszont nem akarja a gyerekét tönkre tenni, az ne habozzon, lapozzon!

Manipulátortípusok

Van az irányításnak a közvetlen beleszólásnál kifinomultabb és leplezettebb, ám éppen annyira károsító hatású formája: a manipuláció. A manipulátorok kérés nélkül kapnak meg bármit, amit csak akarnak. Soha nem kell attól tartaniuk, hogy vágyaik nyílt közlésére elutasítás lesz a válasz    

A „segítő”. Ahelyett, hogy elengedné a gyermekét, olyan helyzeteket teremt, amelyekben a felnőtt gyereknek „szüksége van rá”. Ez a fajta manipuláció gyakran jó szándékú segítségnek tűnik, amit viszont senki nem kért. Amikor a „gyermek” mégis összeszedi a bátorságát, és beszél szüleinek az érzéseiről, azok rendszerint könnyező mártírrá válnak. A gyermeket pedig minden esetben elfogja a bűntudat, és igyekszik mentegetőzni. A manipuláció sarokba szorítja az embereket: ha szembeszegülnek, meg kell bántaniuk valakit, aki „csak kedves akar lenni”. Legtöbbjüknek könnyebb, ha engednek.

Ünneprontók. A manipulatív szülők az ünnepek alkalmával vannak igazán elemükben. Ilyenkor szinte karácsonyi jókívánságként osztogatják a bűntudatot. Az ünnepek általában felerősítik a már meglévő családi konfliktusokat. Ha a gyermek valamilyen okból kihagyja például a karácsonyi vacsorát, a szülők olyan lelkiismeret-furdalást és bűntudatot keltenek benne, hogy biztosak legyenek: megbánta a döntését…

Bezzeg a húgod… Sok az olyan mérgező szülő, aki az egyik testvért a másikkal kedvezőtlenül hasonlítja össze. Emiatt az érintett gyerek úgy érzi, hogy nem tesz eleget szülei szeretetéért. Ez arra sarkallja a gyereket, hogy mindent megtegyen, amit a szülők akarnak, csak hogy elnyerje kegyeiket. Ez az oszd meg és uralkodj taktika gyakran azokra a gyerekekre irányul, akik túl önállóvá kezdenek válni, és ezáltal fenyegetik a családi egyensúlyt. 

A saját identitás hiánya

Azoknak a szülőknek, akik békében vannak önmagukkal, nincs szükségük arra, hogy felnőtt gyerekeik életébe beleszóljanak. De a mérgező szülőket a saját életük miatti mélyről jövő elégedetlenség és az elhagyatottságtól való félelem mozgatja. Gyerekük önállóságát úgy élik meg, mint egy testrész elvesztését. Ahogy a gyerek idősebb lesz, a szülő számára úgy válik egyre fontosabbá, hogy manipulációkkal továbbra is függőségben tartsa. Amíg a mérgező szülőknek sikerül elérniük, hogy gyerekük kisgyereknek érezze magát, addig fenn tudják tartani az irányítást.

Ennek következtében az irányító szülők felnőtt gyerekeinél gyakran tapasztalható az elmosódott identitástudat. Nehezen tudják magukat a szüleiktől különálló személyiségnek tekinteni. Nem tudnak különbséget tenni a saját és a szüleik igényei között. Tehetetlennek érzik magukat.

Minden szülő addig irányítja a gyerekét, amíg az nem képes ura lenni a saját életének. Normális családokban az átmenet röviddel a kamaszkor után bekövetkezik. A mérgező családokban ez az egészséges leválás évekkel eltolódhat – vagy akár soha nem is kerül rá sor. Csak akkor történhet meg, ha a gyermek végrehajtja azokat a változásokat, amelyek képessé teszik rá, hogy átvegye az irányítást saját élete fölött.

Origomed 2012.11.10. 13:20

Minden kezdet

A felhívást olvasva elgondolkodtam, vajon a mi történetünk vajon a boldogabbak közé tartozik-e, de az utóbbi nyugodt évekre alapozva azt hiszem, kijelenthetem már, hogy igen. 

TT.jpg

Pedig nem kezdődött könnyen a mi történetünk sem. A férjem, István akkor vált, amikor megismerkedtünk. Természetesen a környezetében mindenki azt gondolta, miattam rúgta fel a harmonikusnak látszó családi környezetet amiben élt, így, ezzel a bélyeggel homlokomon kezdtünk neki a közös életünknek. A volt felesége, Erika az első perctől gyűlölt, igen naivnak kellene lennem, ha nem tudnám, miért. Haragudott rám, amiért fiatalabb vagyok, utált, amiért a volt férje társat talált magának és nem ugyanabban a keserű önsajnálatban fetrengett, mint ahol ő töltötte a hétköznapjait és amellyel a házasságát is tönkretette. És persze akadt még egy fontos dolog, Imi, a kapcsolatukból származó és István révén az én életembe is megérkező kisfiú nagyon hamar megkedvelt. Talán ez bosszantotta a legjobban. Nem elég, hogy el kellett szenvednie a tudatot, a volt férje bizony akár boldog is lehet mással, de még a saját fia is szeretettel beszélt rólam. Megtett persze mindent, hogy ne így legyen. Igyekezett besározni Imi előtt, elmondott mindennek, idegennek, bűnösnek, rossz életűnek és igyekezett a lelkére kötni, hogy ne fogadjon szót nekem és ne is vegyen emberszámba, hiszen “semmi köze hozzám”.

Azonban egy nap Tünde kórházba került. Mint kiderült, a múló rosszullétnek induló esetnek egy hetes gyógykezelés lett a vége. István dolgozott, úgyhogy nem maradt más, vettem egy nagy levegőt és bevittem Imit a kórházba. Látta az anyja arcán átfutó érzelmeket, amikor a kezét fogva beléptem a kórterembe. És még mielőtt Erika szóra nyithatta volna a száját, Imi megelőzte és a maga nyolc éves komolyságával azt mondta:

- Anya, most ne haragudj, most beteg vagy. És azért jöttünk, mert Tünde azt mondta, örülni fogsz nekem. De örülj most neki is!

Ott és akkor valami megváltozott. A következő láthatás után Imi egy doboz palacsintával érkezett haza.

- Anyával együtt csináltuk, mert tudjuk, hogy szereted - mondta, én pedig a meglepődéstől nem jutottam szóhoz. Egy rövid emailben köszöntem meg a nekem küldött édességet, amelyre válaszként csak annyi érkezett: “Lehet ez egy új kezdet?”

Az elmúlt években már sokszor volt alkalmunk személyesen beszélgetni. Barátnők nem leszünk, de megtanultuk tisztelni egymást és együttműködni egy olyan helyzetben, ahol nem mi vagyunk fontosak, hanem azok, akiért, akikért felelősséggel tartozunk.

Tünde, Kecskemét




Hazánkban a férjek feladatait még senki nem írta le. Nincs egységes iránymutatás, hogy mi a jó férj dolga, mik az ismérvei. Az alábbi kézikönyv részletesen bemutatja, honnan tudatjuk, hogy férjünk kiváló ember, férfi, szerető és társ.

A jó férj vacsorával várja otthon fáradt feleségét.  Elmosogatja az előző napi tányérokat, betesz egy mosást a mosógépbe, melyet előzőleg gondosan szétválogatott színesre, fehérre, feketére,  majd a program lejárta után azokat szépen kirázogatva ki is teregeti. Színeset a színes mellé, fehéret a fehér mellé, ahogy azt kell. Mielőtt a fáradt felesége hazaérkezne,  a gyerekekkel megcsinálja a házi feladatokat, leellenőrzi az aznap tanultakat, és a gyerekekkel együtt összekészíti a másnapi vinnivalókat (tornazsák,ünneplő, uzsonnás doboz, stb.).

magdi anyus.jpg

Mikor a fáradt feleség hazaérkezik a nehéz szellemi munkából, ahol szinte férfiként kell megfelelni az elvárásoknak, pár percet arra szán, hogy lelkiekben is hazatérjen. Ilyenkor a jó férj mellé ülve, kezét fogva türelmesen végighallgatja,  hogy „milyen rohadék a Krisztina, a kolléganő, mert vett egy táskát, de nem mondta meg, hol, pedig neki is kellene venni egyet, mert pontosan illene színben a legújabb Tamaris csizmájához, de a dög Krisztina nem akarja megmondani”. A férj csendben, jó szolga módjára meghallgatja a feleség aznapi gondjait, nem kotyog bele, nem kérdez, nem alkot  véleményt, hanem csak hallgat. Hallgat, mert így végre a fáradt feleség kiadhatja a nap során felgyűlt feszültséget magából, így csökkentve annak esélyét, hogy a feleség keze eljárjon, és nyomot hagyjon valamelyik gyermekük orcáján.

Vacsora során a férj egymás után kínálja meg a családtagjait az általa elkészített ételekből, gondosan ügyelve arra, hogy először a fáradt feleséget kérdezze, majd pedig a gyerekeket, a legnagyobbtól a legkisebbig. Az együtt töltött hangulatos étkezés alatt gondosan hümmög, igenel és „hogyne, drágám, igazad van, drágám!” mondatot sokszor hangoztatja, így nyugtatva meg mind jobban a lelkiekben is lassan hazatérő, csendre vágyó fáradt feleségét.

poor-husband.jpgA hangulatos közös étkezést követően elpakol az asztalról, elmosogat, a feleséget tovább hallgatja, hiszen annak még mindig van mondandója, de egyben ügyel arra, hogy közben a gyerekeket rávegye arra, hogy készüljenek fürdéshez, fogmosáshoz. Természetesen nem feledkezik meg a kutyáról sem, megeteti a legújabb Chappy falatokkal, a konzervdobozt pedig mindig szelektíven gyűjti a többi háztartási szeméttől.

A gyermekeknek lefekvés előtt mintegy 30 percet olvas, lehetőleg mindegyik kívánalmának megfelelőt, a kislánynak hercegnőset, a kisfiúknak nindzsásat, és mikor végzett az olvasással, jó éjszakát puszikkal halmozza el a gyermekek arcát, így is jelezve, hogy mennyire szereti őket.

Az éjszaka legnyugodtabb, legintimebb pillanatai előtt felkészül a fáradt feleségére lelkileg, testileg: frissítő tusfürdőt vesz, megborotválkozik és illatfelhőbe burkolózva hódítja meg élete értelmét, fáradt feleségét. Nem hivatkozhat sosem fej- és derékfájásra, nem terhelheti  a nőt a napi bosszúságok elmesélésével (a kertész rossz fűmagot hozott, a kutyaoktató durván beszélt a kutyához stb.).

Teszi mindezt fáradhatatlanul,  szerelemesen, napról napra mindaddig, amíg a feleség nem talál egy nála  fiatalabb férfit, olyat, aki mellett végre nőnek érezheti magát.

A napokban lesz második éve, hogy a háttérben vagyok. Még nem lehet kilépnem abból az árnyékból, amely néha sötétebbé teszi a hétköznapjaimat. Szerető voltam, vagyok, és lehet, hogy az is maradok még egy darabig. De aztán!...

szerető.jpg

A férfi, akivel megismerkedtem évekkel ezelőtt, elegánsan sétált be az életembe. Már egy éve nem volt társam, nagyon vágytam arra, hogy szerethessek és szeressenek. Pont akkor találkoztam vele, amikor a legkevésbé volt időm a párkereséssel foglalkozni, pedig én is megpróbáltam mindent, amit ember ilyenkor megpróbál: internet, apróhirdetés, barátok szervezkedése, de hiába.

Az első hónapok csodálatosan teltek, úgy fél évig meseországban éltem. A férfi mindennel elhalmozott, de leginkább figyelemmel, szeretettel, szerelemmel és érzékiséggel. Tudtam, hogy elfoglalt, de úgy alakította a szabad idejét, hogy mindig tudjunk találkozni. Lopott órákat töltöttünk a munkahelyi időnkben, csendes panziókban találkoztunk néha, hogy felszabadultan szerethessük egymást, moziba surrantunk esténként, ahol a mozi helyett persze mindig egymással foglalkoztunk, mígnem egyszer elém állt és elmondta, hogy nős.

Napokig nem találkoztunk, sírtam, zokogtam, begubóztam teljesen, és gyűjtöttem az erőt a nagy beszélgetéshez. Amikor aztán végigrágtuk az egészet, feltette a kérdést: vállalom-e így is a kapcsolatunkat, titokban, árnyékban, háttérből... És vállaltam. Vállaltam, mert úgy érzem, ő a társam. Szeretem, mert gondoskodik rólam, figyel rám, ismeri a testem-lelkem, és az a férfi, aki a másik felem. Kivárom, míg rájön, hogy én vagyok az igazi nő az életében, kibírom, hogy éjszakánként másik nő mellett alszik el, elviselem, hogy nem hozzám jön haza, de teszem ezt annak reményében és hitében, hogy mellettem olyan dolgokat is megtapasztal, amit a neje mellett nem tud. Kultúrát, humort, boldogságot és biztonságot. Igenis, biztonságot! A férfinak is kell, hogy a nő mellett biztonságban érezze magát. Az "én férfim" őszintén elmondta, hogy most ez van, szeret engem, velem akar lenni, de most nem tud még kiszállni a házasságából. Ha nem szeretne, nem jönne, nem keresne telefonon, nem kerítene rá alkalmat, hogy találkozzunk, szerelmeskedjünk, szórakozzunk. Én nem kérdezek, ő majd úgyis mondja, ha valami bántja. Megtanultam, hogy nem szabad a férfiakat a kérdéseinkkel bombázni, csak elzavarjuk őket magunk mellől. Türelmesnek, megértőnek és "szeretőnek" kell lenni, akinél menedéket talál a hétköznapokból, ahol ünnep a nyugalom és a csend is akár, és akivel feltöltődhet a hétköznapokra.

A második éve élünk így, töretlen szeretjük egymást, rengeteg a közös élmény, ugyanolyan dolgok iránt érdeklődünk, ugyanazt a zenét szeretjük, hadd ne soroljam. Azt megtanultam már, hogyan kezeljem magamban, hogy a nyarat nem tudjuk együtt tölteni,  mert a szabadságával gazdálkodnia kell, és kétszer nem tud elmenni, de ha elmegy, akkor onnan is keres. Jönnek az sms-ek, a hívások, az e-mailek. Eddig mindig megoldottuk, hogy legyen közös napunk minden héten, csak néha a karácsonyok vagy a hosszabb ünnepekkor nem találom a helyem. Bevallom, ilyenkor elkap a depresszió, magamba fordulok, és átrágom magamban újra és újra, hogy jó-e ez nekem. Napokat gondolkodom azon, hogy meddig bírom majd ezt a szerepet, merthogy akárhogyan nézem, és hazudni nem akarok magamnak, szerető vagyok. Igen, elsőosztályú, de mégiscsak szerető.

De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az én célom pedig az, hogy kilépjek az árnyékból a fényre, addig pedig meg kell várnom, hogy ehhez megérjen A férfiban a döntés. Tudom, hogy az idő nekem dolgozik! :)


(Lili, 28)