Normális szülők esetén nem is lenne gond meghívni őket az esküvőmre, de apám három év után most került elő a semmiből. Érthető, hogy anyu haragszik rá és nem is érdemli meg, hogy meghívjam, de mégis csak az apám. Fáj a szívemnek, hogy nem az apám kísér oltárhoz, de sokat tett azért, hogy ezt ne tehesse meg. Ezért a legjobb, ha nem jön el és csinál ott nekem semmiféle fesztivált, mert hát az alkoholt meg szereti...

Anyám persze a másik oldal... Sosem volt elégedett azzal a férfival, akit ő választott. Céljául tűzte ki, hogy apámból rendes embert farag, csak menet közben nem vette észre, hogy apám - mint egyébként az emberek 30 fölött - már nem változtatható. Anyám szerint apám (idézem:) "egy alkoholista féleszű, aki minden második nő segge után megfordul, ahelyett, hogy a lába elé nézne", ráadásul elhagyott minket azért, mert - szerintem - anyámtól nem tudott szárnyalni. 

A szüleim válása után eltelt tíz év, én meg csak felnőttem valahogy. Megtaláltam a társam, nem gondolom, hogy más nők feneke jobban érdekli az enyémnél, és még csak azt sem érzem rajta, hogy nem tud mellettem szárnyalni. Esküvőm lesz, értitek?? És ahelyett, hogy büszke lehetnék a szüleimre, szégyenkezem miattuk azért, mert nem látnak az orruknál és a sérelmeiknél tovább... Gyűlölik  egymást...

Az egyik legszebb dolog lehetne az életemben a saját esküvőm, és azon agyalok, hogyan lenne a szüleimnek a legjobb az esküvőmön. Rettegek, hogy mikor  vágják el egymás torkát, és mégis reménykedem abban, tudnak-e végre örülni majd annak, hogy én viszont révbe értem? Hova ültessem őket? Kivel engedjem beszélgetni őket? Melyik hol üljön az asztalnál? Hányan fotózkodjuk?

És mire vége az esküvőnek, már nem is akarok feleség lenni...

Amikor egy gyerek szülei elválnak, fogalmuk sincs, milyen sebeket ejthetnek a lelkén - akarva-akaratlan. Olyan törékeny kis világuk van a gyerekeknek, hogy a "boltjukba" besétáló elefántszülők ripityommá tudják zúzni gyermek legapróbb kincseit. Persze a legnagyobbakat is, saját magukat, a szüleit...A képet róluk a gyerekben. Persze vannak ügyesen váló szülők, akik egy jól kiválasztott pillanatban odahuppantják csemetéjüket a térdeikre, és értelmesen, bátran, szeretettel és őszinteséggel elmondják neki, hogy EL FOGUNK VÁLNI, kisbogarunk.

Amik ehhez kellenek, a következők:

1. A szülők közös és egyhangú döntése arról, ami már visszafordíthatatlan. Válni fognak.
2. A szülők közös és egyhangú döntése arról, hogy mit fognak mondani a gyermeküknek.
3. A szülők egymás iránti tisztelete legalább ahhoz, hogy az 1. és 2. pontot a gyereknek higgadtan és békésen el tudják mondani.
4. A szülők előzetes beszélgetése arról, hogyan próbálnak meg reagálni a gyermek reakcióira.
Könnyen lehet, hogy a gyermek sírni fog, zokogni, de az is megtörténhet, hogy semmit nem mond, közönyös marad, vagy esetleg ellenséges, agresszív. Mindenre fel kell készülni, és minden várható viselkedésre végig kell pörgetni egy koreográfiát a szülőknek magukban, hogy abban a komoly pillanatban lehetőleg ők is ugyanúgy reagáljanak a gyermek viselkedésére. Ez ugyanis biztonságot ad neki, látja, hogy anya-apa valóban egy véleményen vannak.
5. A szülők addigra konkrét(abb) jövőképe arról, hogy ezután hol, kivel, hogyan fog lakni a gyerek, és hogy fog találkozni a szüleivel.

Aztán az élet persze produkálhat egészen elképesztő és nem várt gyermeki reakciókat, egy azonban biztos: ha őszinték vagyunk velük, már szinte félig átsegítettük őt a rá váró nehézségeken. Valójában azonban innentől kezdődik a nagy feladat. Úgy elválni, hogy a gyerek a legkevésbé sérüljön lelkileg abban, hogy a szülei kapcsolata végérvényesen megromlott.

Nagyon kevesen tudnak szépen válni.Borzalmasan kevés az a gyerek, akinek a szülei ugyanolyan jól, ha nem jobban tudnak egymással kommunikálni a válás után...Lássuk be, a gyereknek is idő kell ahhoz, hogy az új helyzethez könnye(bbe)n alkalmazkodjon. Idő és szeretet.

Egyikkel se spóroljunk.

Megéri.

Talán nem kellene törvényszerűnek lennie, hogy tíz házasságból hat válással végződik. Annak sem, hogy az ember éppen társával, vagy a családtagjaival kommunikáljon nehezen. De megesik. Ennek köszönhetően aztán radikális érzelmi döntések születnek, amelyek évekig tartó csatákat és konfliktusokat generálnak: haragot, dühöt, szakadást.

Pedig sokszor csak meg kellene hallgatnunk egymást. Csendben, odafigyelve, rászánva a másikra azt a fél órát. Felgöngyölíteni a probléma szálait és eljutni együtt az origóhoz. Ebben igyekszünk segíteni.

Aztán kérdezünk. Biztos, hogy a válság? Azért mert az euró az égbe szökött? A narancsbőrnek is az euró az oka? És aztán csönd, gondolkozik, kicsit magyarázza a bizonyítványát, kicsit azért feloldozza magát, de alapjaiban meggyőződése, hogy hamarabb volt a gazdasági válság, mint a házasságáé.

Nem kizárt, hogy van hatása a családok kasszájára annak, hogy a gyerekek hátitáskája idén már 27%-os áfával terhelt, az sem, hogy a vonaljegy drágább, mint 1 liter tej, de hajlamosak vagyunk a magánéletünk hullámvölgyeit külső tényezőnek vagy másvalakinek felróni. Aztán a sikereket meg bekebelezzük persze, mert ilyen az emberi természet. A kudarc más miatt van, a rosszindulatú főnök és a mért-nem-veszi-észre-az új-frizurámat férj miatt, ugyanakkor a sikerért keményen megdolgozunk, az a sikerélmény jár nekünk.

Meghozni a döntést arról, ami minden családtagra nézve bénítólag hathat, nem könnyű. Ha azonban megkapargatjuk a felszínt, és a kérdéseket végigpörgetjük magunkban, jó esélyünk van arra, hogy egyszer szembetalálkozzunk önmagunkkal. Azzal az emberrel, aki a kudarcot képes vállalni és elfogadni, hogy ő maga is hibázhat.

Innen felállni ugyanis lehet, hogy nehezebb, de legalább annak valóban van értelme.