Hiszünk abban, hogy az élet nemcsak fekete és fehér. Persze vannak nehéz szituációk és helyzetek minden család vagy pár életében, de most gondoltunk egy merészet...

bean család.jpg

Várjuk azoknak a sikertörténetét, akik igenis megoldották a megoldhatatlannak tűnőt is. Akik megtalálták annak megoldókulcsát, hogyan lehet a hullámvölgyből feltörni, és most ott vannak a hullámhegy tetején. Boldogok, sikeresek és szívesen elmesélnék, velük mi és hogyan történt. Hátha akad olyan az olvasóink között, akik vagy erőt vagy tanácsot nyernek a különböző történetekből. 

Osszák meg velünk élményeiket, olyan sokan vannak, akiknek egy ilyet élmény lendületet és elhatározást adhat, hogy talán minden problémára van valami megoldás.

A mások számára is megosztható történeteket ide várjuk: info@origomed.hu

A beküldött történeteket névvel vagy név nélkül közzétesszük blogunkban.

Köszönjük!

Az Origomed Csapata

Hat év házasság után, 38 évesen döntenem kellene a férjem és a szeretőm között.A férjem már nem szeret, a szeretőm még nem a férjem. Menjek vagy maradjak? Ez itt a kérdés....

OpenMarriage.jpg

Tudom, hogy azt mondják, a házasság hetedik éve a kritikus, hát, nálunk be is jött. Most léptünk a bűvös hetedikbe, és lépnem kellene, de őszintén megvallom Nektek, nem tudom, merre. Lehet, hogy megosztó lesz a kérdésem, de mi a helyes út az én történetemben?

Amikor megismerkedünk és összeházasodtunk, mi is úgy gondoltuk a holtomiglant, ahogy az emberek nagy része. Nagy szerelem, mindketten érettnek tűnő személyiséggel, tiszta előélet, no gyerek korábbi házasságból, a szüleink is rendes emberek, mégis elcsúsztunk egymás mellett. Aztán jött a gyerekünk, aki most négy éves, és mostanában sokszor kérdezi, hogy "anya, apa mér mérges? megint a dódozóban kiabáltak vele?".

Valójában én kacsingattam más férfi felé, a munkahelyemen nagyon sokan megfordulnak, sok az ügyfél, sok a visszajáró. Van, aki csak miattam jár vissza. És ez a férfi olyan volt velem az elejétől, mintha ékszerdoboza lennék. Nincs gyereke, nincs nője, de valahogy beférkőzött a szívembe, és úgy tűnik, nem is akar onnan kiköltözni.

A férjemmel már lassan 8 hónapja elhidegültünk egymástól, nincs se házasélet, se szociális, beszélgetni nehezen tudunk, most inkább kerüljük egymást, de mégis elé álltam őszintén és megkérdeztem: megpróbáljuk-e a nyitott házasságot. A válasza azonban "nem" volt. Sőt, inkább váljunk el...

Van köztetek olyan, akinek mégis van tapasztalata a nyitott házasságról? Nem hiszem, hogy el kell borogatnom mindent, ha esetleg a férjem valós érvekkel meggyőzhető, hogy a gyerekünknek jobb lenne együtt élő szüleivel...Miért kellene azonnal válni?

Köszönöm, ha biztattok, tanácsot adtok, hogy talán nem is olyan vészes a helyzetem.

Nem kezdem nagyon az elején, igyekszem lényegre törő lenni. Betelt a pohár...Elfogyott a türelmem és válni szeretnék, nincs tovább értelme, hazugság lenne minden tovább egy fedél alatt töltött perc is...

kid.jpgNégy éve mentem férjhez. Az esküvőig minden rendben volt, még utána, az kislányunk, Rozi születésééig is. Aztán valami történt közöttünk: én valóban a gyerekkel foglalkoztam leginkább, a férjem meg csak horgászni járt a haverjaival, amikor csak tehette. Lassan kezdtünk elhidegülni: se szex, se programok, se élmények...Aztán szóba hoztam, de amit ott kaptam, azzal mind a mai napig nem tudok mit kezdeni.

A férjem szerint én megcsaltam, ráadásul többször is. Hiába vezettem vissza minden otthon töltött percemet arra, hogy gyakorlatilag mindvégig Rozival voltam a 2 otthon töltött év alatt, ő hajthatatlan. Élünk egymás mellett, mint két hering a konzervdobozban, Rozink meg egyre kezelhetetlenebb.

Válni szeretnék, válni fogok. A férjem azonban az én saját tulajdonú lakásomból nemhogy elköltözni nem hajlandó, de válni sem. Szerinte ha mennie kell valakinek, az csak én lehetek, és a gyereket meg ne próbáljam magammal vinni, mert kitekeri a nyakamat.

Az életnek így ebben a formájában semmi értelme. Hazugság minden perce, és elviselhetetlen a ránk nehezedő feszültség. Éjjelente sírok párnába fúrt fejjel, másnap nyugtatót szedek, hogy ne legyek ideges sem Rozival, sem a munkatársaimmal, majd görcsben a gyomrom, mert mire hazamegyek, a férjem a feje tetejére állítja a lakást, és azt ordítja fejhangon, hogy "kinyírlak, te ribanc, ha ügyvédhez fordulsz!..."

Mit tegyek? Mit tehetek? Segítsetek, mert megbolondulok...

(Zita, Budapest)

A bírósági tárgyalóterem a pokol egyik bugyra. Minek szépíteni: a tárgyalás végén az egyik fél biztos vereséggel hagyja el…

poker.jpg

Győző nyolc évig rágta magában a kérdést, elváljon-e vagy maradjon felesége, Vanda mellett. Házasságuk előtt két évet jártak, szerelmük maga volt a csoda, a barátok és ismerősök már-már féltékenyen néztek rájuk: nahát, ilyen kapcsolat csak a mesében van! De ez valóság volt, két – addigra már egy-egy váláson túlesett – érett személyiségé, akik az elejétől fogva nyílt kártyákkal játszott.

Na jó, nem igaz, Vandának mániája volt a póker. Nőket meghazudtoló ügyességgel kezelte a lapokat, a társaság, ahová heti rendszerességgel járt, nemcsak, hogy elismerte, de egyenes istenítette az elmesportban jeleskedő fiatal nőt, aki nemcsak eszével, de külsejével is megbabonázta a csapat összes férfitagját. Tegyük hozzá, a Póker Palik SC egyedüli női tagjaként valóságos gyöngyszem volt a péntek esti partikon. Vanda mestere volt a blöffölésnek, a megvezetésnek. Győzőt sem kezelte másképp, ugyanis férje egyáltalán nem tudott Vanda szenvedélyes sportjáról…Évekig…

Vanda ugyanis aerobikedzésre járt – legalábbis Győző úgy tudta. Hét és fél évig edzett Vanda keményen, a péntek esti órákról csatakosan, de szexisen és felöltődve tért haza, sporttáskájában izzadt pólókkal és vizes törölközővel. Győzőnek sosem tűnt fel, hogy szerelme dupla falú bűvésztáskával jár edzésre, melyben évekig lapult a kabala kártyapaklija – a nő csak azzal volt hajlandó játszani,és rendszerint azzal végigverte a Palik SC összes pacákját. Menedzser-asszisztensként a marketingnyelvet is ismerte, így sikeresen megetette férjével, hogy számára a mozgás az élet alapvető része, így a gyanútlan férfi minden pénteken vacsorával várta adrenalintól duzzad, önmagát „kiugrált” asszonykáját…

Mígnem azon az estén Vanda lebukott. Mobilja csörgött, kutatni kezdte, ám rossz rekeszbe nyúlt – amire hét és fél évig nagyon ügyelt – és a kártyapakli kiborult. A törölközőről és a fitneszruháról kiderült, hogy csak vizes, az aerobikteremről pedig, hogy Vanda valójában sosem látogatta. Vallott. Győző meg vallatott…

Márpedig a bírósági tárgyalóteremben a bírónak nincs más dolga, mint elvágni a köteléket az felek között. Azt a gyakorlatit, amely addig a mindennapjaiknak pont az ékessége: a bizalmat és a közös életet. Vanda túl sokat vesztett…Talán a legtöbbet, amit ember veszthet. A társát és vagyonát. Viszont nyert is, lehetőséget, hogy ezentúl őszinte legyen önmagához, mondjuk egy másik férfi mellett.

Origomed 2012.10.03. 10:46

Szakadatlan

"...én februárban váltam. Simán ment, ami azóta van, az inkább a nevetséges. Valahogy nem tudunk elszakadni egymástól. Ha valamelyikünk végre elfordul, a másik megtalálja. Ha valamelyikünk próbálkozik, javító szándékkal közelít, a másik elhessegeti, hallani sem akar róla.

sad-couple-300x207.jpg

A kocka innen fordul, s kis idő múlva újra az előző kezdeményez. Válás ez egyáltalán? Szépnek semmiképp nem szép annyi bizonyos. Játszmázás... Csakhogy ez két értelmes ember között ritka. Különben szépen váltunk el, anyagi és egyéb vita nélkül. Közös macskánk ott maradt, nem fizetek macskatartást, nincsen macskaláthatási idő....

Egy körben elválasztottak bennünket. Utána megünnepeltük, és olyan volt, akár egy lakodalom..." (Iván)

Égő arccal néz fel. Az ütés hangja még visszhangzik a konyha falai között. Nem a fizikai fájdalom erős, inkább a megalázottság érzése tompítja a gondolatait. 

o3.jpg

- Megint - nyöszörgi csendesen maga elé. Pedig a múltkor megígérte. Fogadkozott, hogy csak hirtelen dühből, hogy soha többet, hogy értse meg, olyan gyorsan történt minden. Elhitte. El akarta hinni, hiszen az ő férje nem olyan, nem lehet olyan. Csak ez a stresszes időszak, csak a körülmények.  És most újra itt állnak szemtől szembe egymással egy megdermedt pillanatban. A férfi fénytelen szemei az arcát kutatják, reakcióját várja, hiszen maga is megdöbbent azon, ami történt. Hosszú másodpercekig telnek el így, süket csendben, tele feszültséggel, ahogyan a két szempár összekapcsolódik. Néma és mozdulatlan küzdelem. Tudja, mit kellene tenni. Most felállhat és az önbecsülését megőrizve kiléphet az egészből. Most megteheti, hiszen mindent megpróbált, tűrt és esélyt adott. Valami azonban nem engedi lépni, nem engedi változtatni, csak észrevétlenül győzködni kezdi magát, fejében egymást követik a gondolatok. 

Hiszen majd úgyis minden megváltozik.

A férfinak majd nem kell annyit innia, mint most, hogy elviselje munkahelyi kudarcait, hogy küzdeni tudjon értük. Újra mosolyogni fognak, újra visszatér a megszokott életük. Csak egy kicsit kell kitartania, most nem boríthat fel mindent, hiszen így legalább együtt vannak. Igen, megteszi újra, hiszen itt van a helye, ez a feladata, összetartani a családot. 

- Kérlek, ne a gyerek előtt... – mondja halkan és lehajtja a fejét.

Nyolc évig dolgoztam egy vidéki iskola nevelési tanácsadójában fejlesztő pedagógusként. Amit ott láttam, az mind a mai napig mélyen elgondolkodtat.

url.jpg

Sokáig töpraengetm, egyáltalán megírjam-e ezt a levelet az elkeseredett édesanyának, vagy csak kommenteljek. Bízom benne, hogy nem újabb frontot nyitok ebben a "vitában", hanem inkább egy harmadik fél oldaláról világíthatom meg a problémát. Ha úgy ítélik, hogy elbírja a nyomdafestéket, megköszönöm, ha közzéteszik írásomat.

Előre bocsátom: a nevelési tanácsadót otthagytam. Ma már "csak" fejlesztő pedagógusként dolgozom, kamaszkori viselkedési zavarral  és néha súlyosan sérült, értelmi fogyatékosokkal foglalkozom naponta, így nem-vallásosként minden nap felteszem a kérdést magamban: ezek a gyerekek mit vétettek, hogy sosem tudnak majd teljesen felépülni?

Szóval nevelési tanácsadó, 2001, egy vidéki nagyváros.

Feltűnt, hogy a helyi katolikus iskolából egyszerre sok "problémás" gyerek érkezik hozzánk. Szinte minden hétre jutott egy újabb tizenéves, akit magatartás- vagy figyelemzavarral irányítottak a tanácsadóba. Kollégáimnak is jutott szép számmal ilyen gyerek, de valahogy nálam landoltak azok is, akik a kollégáimnál kezdték a foglalkozásokat.

Beszélgettem sokat a gyerekekkel, már szinte kinyílt értelmű fiatalokról volt szó, tele vággyal és érdeklődéssel a világ felé - csak épp elfojtottan. Hetekbe telt, amíg átléptük ezeket a gátakat és "bevállalták", hogy kimondják: nem tudnak létezni a vallásos nevelés hétköznapjaiba. Iskolájukban nem csak a szigor és az indokolatlan fegyelem nagy, de olyanokért is igazgatói intőt kapnak, amin már a szüleik is csodálkoznak. Olyan a fegyelem, mint egy IFOR egységben, és - idézem -  "olyan a tanárok arca, mintha élveznék a szenvedésünket". A gyerekek abban a korban voltak, amikor lételemük újra a határok feszegetése - megítélésem szerint ilyenkor kell a legfinomabban bánni velük, mert személyiségük itt is hatalmasat formálódik, nyilván a világ tükrében. Amit azonban az iskolájukban éltek meg, az nem a szeretet és a közösséghez tartozás volt feltétel nélkül, hanem a megalázkodás és a teljes önfeladás. Alkalmazkodást követeltek meg tőlük és a családjuktól is, hiszen első a hit volt, utána jöhetett a - nem létező - szórakozás. A gyerekek a naponta megélt tanári visszaélések és fegyelmezések terrorja miatt elkezdék azt, amivel megpróbálják túlélni önmagukat és a helyzetet. Agresszívek lettek, nagyszájúak, feleselők és lázadók.

Ezek a gyerekek azért kerültek hozzám, mert a vallásos iskola már nem tudott mit kezdeni velük. Kevésnek bizonyult a napi plusz tíz miatyánk, kevésnek az extra, "ajánlottan fakultatív" délutáni foglalkozásokon való részvétel, de leginkább az iskola gyerekekbe vetett hite. Volt olyan kamasz fiú, aki egészen érdekesen fogalmazta meg azt, amit naponta megélt a spártai szigorban: "Minden jól indult az első évben, jó közösség, jó fej gyerekek, jófej tanárok...Aztán az évek alatt az iskola életét éltem már, nem a sajátomat..Kicikiztek, ha nem mentem misére, mert atlétikára jártam inkább, kiközösítettek az osztályban, ha nem voltam elég simulékony, amkior egy feladatot "kellett" volna elvállalni, de leginkább azt éreztem, hogy már csak darab-darab vagyok...Nem az a fontos, hogy jó ember legyek, az lett a fontos, hogy azt mutassam, jó ember vagyok. Egy-egy napot egy levegővétellel igyekeztem kibírni és megkönnyebbültem, ahogy kilépve a kapun, rám szakadt a való világ, az, amit addig vártam."

A magatartás-zavar, az olvasási nehézségek és az agresszió mondhatom pontos tünetei voltak a vallásos iskolából "küldött" gerekeknek. A problémás gyerekekként megkapott fiatalokról az első pár együtt töltött alkalom után kiderült, csupán gondolkodó, érzékeny, kíváncsisággal és megismernivágyással "megátkozott" emberkékről volt szó, akiknek kérdéseik voltak, amelyre válaszokat vártak, keresték magukat és a lehetőségeiket. A dogmatizmus azonban nem tűri jól az ilyesmit és a szankciók hatástalansága után az egyszerűbb megoldást választották: amikor már kevésnek bizonyult a "közösség szelleme", lepasszolták nekünk, egyszerű, világi nevelési tanácsadóknak a gyerekeket.

Valószínű, erre már nem terjed ki a Biblia egyik fejezete sem...

(Levente, vidék...)

Mi a férjemmel ateisták vagyunk. A gyerekeink sincsenek megkeresztelve. De az a gyerek, aki délután 3-kor még az oviban van, automatikusan végigüli a Bibliaismeretet. A baj az, hogy bár nem hittan, és nem térítés, de mégis folyik ilyesmi is ott.

Bored-Church.jpg

Karácsonykor én is végigültem, meghallgattuk együtt Jézus születésének történetét. Nagyon szépen mesélte el a hölgy. Élvezet volt nekem is. Ami nem tetszett, hogy mutogatta a Bibliát, hogy ebbe a szent könyvben van ez leírva, és mert ide van írva, ezért ez így igaz. Külön kihangsúlyozta, hogy ez nem mese, ez így volt. Énekelnek is, vallásos dalokat, ez szintén nem bibliaismeret.

A probléma itthon kezdődött, amikor a fiam elkezdett kérdezni, és én nem tudtam megmagyarázni egy 4-5 éves gyereknek, aki nagyon érzékenyen reagál a halál témájára, miért is halt meg Jézus. Aztán elkezdett velem vitatkozni, mikor azt mondtam, hogy mese. Mert számomra az. A Mátyás királyos mesék is mesék. Nem akarom vallásosra nevelni. De mivel megünnepeljük a keresztény ünnepeket beszélünk róla. Azt is elmondom, vannak, akik ebben hisznek, de én nem. És még nem érzem szükségét, hogy sok bibliai történetet megismerjenek. Majd később. Ősztől valószinűleg megint ott lesz a Bibliaismeret. Valószínűleg akkor már nem tudom őket elhozni onnan. De nem is akarom, hogy végighallgassák. Nem tudom mit csináljak.

Nekem nem a bibliai történetekkel van bajom. Úgy gondolom, a Biblia értéket hordoz, és fontos ebben a kultúrában élő embernek valamilyen szinten ismerni. Része az alapműveltségnek, minthogy része az Ohm törvénye vagy a Thales tétel. Egyiket sem ismerik a fiaim. Ráérnek még vele. A Bibliával is. De arról beszélnek nekem, hogy nem hittan, nem térités, csak Bibliaismeret (bibliai mesék) van nekik. Közben én úgy látom, hogy egy kis Bibliaismeret meg egy kis Bibliaismeret mögé bújtatott térités. (Ez megtévesztés Bibliára hivatkozva. . . ) És a kérdéseire a gyerek még választ sem kap ott.

Én nem akarom hitemet/nem hitemet senkire ráerőltetni, mert tisztelem a másik értékrendszerét, hitét, egyéniségét. És nem is tűrom el, hogy más rám erőltesse. Nyolc csoport van az oviban. Senki nem jár át más csoportból az órára. Év elején aláirattak egy papírt, hogy akarom-e a Bibliaismeretet. Azt írtam, hogy nem. Erre, aki ott van abban a csoportban, az végigüli. Nem viszik át arra az időre másik csoportba. Pedig erről a szülők joga és kötélessége dönteni. Nem tisztelik a döntésünket.

Az a gyerek, aki 3-7 éves kora között négy éven keresztül hallgatja a téritést minden héten, arra hat. Én meg azt szeretném, hogy akkor válasszon, amikor elég nagy lesz hozzá. Nem amikor még ennyire befolyásolható.
Történtek érdekes vallással kapcsoltos események a családunkban. Ezért ha vallás választ a gyerekem, akkor annak örülnék, ha nem a katolikust választaná. És ez a módszer, ami az oviban van, engem erősen arra emlékeztet, hogy nincs szabad választás...

(Anna, Budapest)

Origomed 2012.09.10. 09:25

Papíralapú élet

47 éves vagyok, két gyerekem van, 5 évvel ezelőtt elváltam, de azóta még rosszabb minden….

A gyerekek anyja lelépett, a váláskor nekem ítélte a gyerekeket a bíróság, a volt feleségemet pedig havi 60000 Ft tartásdíj megfizetésére kötelezték. Amikor nekiszaladtunk a válásnak, úgy éreztem, már mindenkinek az lenne a legjobb. Akkor a kisebbik lányom 7, a nagyobbik 11 éves volt. Nem tudtam, mit vállalok azzal, hogy a közös felügyeletbe belemegyek, de azóta nemhogy javult, inkább romlott a kapcsolatunk az édesanyával.apa és lánya.jpg

A nagyobbik lányom bőven kamaszkorban van, vele különösen nehéz alkalmasint beszélgetni, a kisebbikkel még csak-csak lehet, de mindketten azt sérelmezik a leginkább, hogy az anyukájuk minden nap akar velük beszélgetni. Mivel nálunk úgy van, hogy velem élnek a lányok, az anyjuknak van láthatása. Eddig nem is lenne gond, de a telefonos kapcsolattartás egészen egyszerűen botrányos.
Az anyjuk amúgy sem egy higgadt fajta, a lányok meg nagyon érzékenyek, az anyjuk azonban sosincs arra tekintettel, hogy nekik mi a jó. Naponta többször is hívja őket – nekik már van saját mobiljuk -, és azt érzem, érzik, hogy rájuk akaszkodik, nem hagyja őket békén mindenkinek az lenne a legjobb. Akkor a kisebbik lányom 7, a nagyobbik 11 éves volt. Nem tudtam, mit vállalok azzal, hogy a közös felügyeletbe belemegyek, de azóta nemhogy javult, inkább romlott a kapcsolatunk az édesanyával.

A volt nejem van megsértve, ha a lányok nem veszik fel a telefont. Aztán jövök én: engem bombáz a hívásaival, engem hibáztat, ha a lányok nem akarnak vele beszélni, én vagyok a gonosz, mert szerinte én mosom a lányok agyát, hogy ne beszéljenek vele.

Pedig a lányok nagyok már. Értelmesek és átlátnak az anyjukon. Amikor nem kellettek, elhagyta őket, innen már nehéz újraépíteni a kapcsolatot, a bizalmat velük. És most bosszút áll – legalábbis ezt hiszi – azzal, hogy formálisan eljátssza a gondoskodó, figyelmes anyát, de: leginkább mindenbe beleszól. Ha sportprogramról, ha tanulásról, ha barátnőkről van szó, vagy esetleg étkezésről, vásárlásról vagy szórakozásról… Mindenkor mindenbe…Élhetetlen az életünk. Ha én próbálok meg beszélni vele, lecsapja a telefont, ha én kezdeményezek egy témát, neki az a fontos, hogy bebizonyítsa, ő találta ki hamarabb, ha pedig valóban kellene dönteni valamiben közösen, hirtelen elérhetetlen, és csak arra vár, hogy rohanjon a gyámhatóságra feljelenteni. Ott rendszerint már körberöhögik, mert mondvacsinált okokkal jelentkezik a hatóságnál, a lányok viszont csak azt érzékelik, hogy anya támad..Támad és támad, számon kér és követel…És szép lassan elvadítja maguktól a lányokat…

Hagyjam? Ne hagyjam? Hol van az én határom és lehetőségem abban, hogy végre élhetővé váljanak a mindennapjaink, és ne egy zsarnoktól kelljen reszketni, hogy mikor kapunk megint egy újabb gyámhatósági figyelmeztetést a semmire? Miért jó ez a volt nejemnek? Segítsenek, elakadtam…

Emesét nagyon szeretem. Évek óta együtt vagyunk, a munkahelyemen ismerkedünk meg. Jól érzem magam vele utazunk, vásárolunk, nyaralunk - semmi extra, de jól elvagyunk. Emese azonban már vagy egy éve várja, hogy végre feleségül vegyem. Meg persze, hogy összeköltözzük.

Azonban még nem érzem ennek szükségét. Olyan jó így, ahogy van. Mi kell még egy nőnek?! Felnéz rám, arra is, amit elértem, szeretem a munkám, jól érzem magam a kollégáim társaságában, sportolok, társadalmi életet is élek. Mi kell még? Miért nem jó ez így, ahogy van?

jeggyűrű.jpg

Néha Emesénél alszom, van ott mindenem, és persze az ő cuccaiból is nem kevés nálam. Ha nála alszom, másnap muszáj korán elindulnom a munkába - a főnököm elég háklis, jobb nem ujjat húzni vele -, ráadásul sokszor kell hivatalos ebédekre is járnom.

Meg aztán ott vannak a "barátnőim", őket valóban  csak azoknak tekintem, hiába a volt szerelmeim, jó azért néha találkozni velük. Ilyenkor beülünk egy étterembe, beszélgetek velük - persze mindegyikkel külön-külön -, ők csacsognak az aktuális pasijaikról, kérdeznek, hogy jól menedzselik-e a kapcsolatukat, és hogy mi a véleményem róluk mint nőkről. Én meg közben újra flörtölök velük, ami nagyon tetszik is nekik.

Ezeket az estéket, vacsorákat semmiért, még Emese kedvéért sem adnám fel, szükségem van a volt szerelmeimre - szórakoztatnak, látom rajtuk, hogy tetszem nekik, de semmi több. Emese nem tud ezekről a vacsorákról, de nem is érzem szükségét, hogy meséljek neki ezekről - valójában nem jelentenek semmi komolyat nekem, csak úgy megszoktam már, hogy szeretnek a nők. Emese más: ő megbízható, kedves, okos és jó háziasszony. Csak nagyon kiszámítható.

Azt reméltem, ha meggyűrűzöm, az legalább egy időre, legalább átmenetileg levegőhöz juttat. Azonban azzal nem számoltam, hogy ez a számára csak a kezdet. Hónapok óta fátyolos szemmel áll meg a plázában az esküvői ruhaszalon előtt - pláne, ha éppen fehér szatén kerül a kirakatba - és hetente több este is igyekszik megbizonyosodni arról, én is várom-e már annyira a "nagy alkalmat, mint ő".

Vajon mit tegyek, mire számíthatok? Vegyem el, hátha a révbe érés varázsa visszajuttat egy keveset az elveszített szabadságomból, avagy hagyjam az egészet és mondjam meg neki, számomra ez sok? Nem tudom, bizonytalan vagyok. Hiszen olyan helyes arca van a fátyol mögött...

(V. Márton, Budapest)

süti beállítások módosítása