Mivel ritkán olvasni olyan felhívást, ahol be lehet számolni a jó dolgokról, és mivel az emberek általában azt szeretik olvasni, ami siránkozó és legtöbbször valami problémáról szól, álljon itt saját esetem, amely igenis hepiend és boldogság.

child-looking-out.jpg

Amikor összekerültünk a párommal, neki már megvolt Boti, a négyéves kisfia. Az első közös évünk viszonylag jól telt, de aztán jött a közös nyaralás hármasban. Akkor fordult a kocka. Boti féltékeny lett rám, egy percet sem hagyott minket kettesben  a párommal. Fontoskodott, előtérbe helyezte magát, erőszakossá és türelmetlenné vált - mint ahogy várhatóan én is. Sokszor tekintett levegőnek, nem érdekelte a véleményem és alig tudtunk egymással beszélgetni is. Agresszív és vad lett mellettem vagy tőlem - nem tudom, de azt tudtam, tennünk kell valamit, ha valóban hosszú távra tervezünk hármasban is. Vagy megugorjuk ezt a lécet, vagy nincs értelme folytatni, és akkor mehetünk a levesbe.

Boti sokat volt nálunk, velünk, a párom volt feleségével is átlagon felül jó kapcsolatot ápolt. Az ünnepekkor mégsem volt könnyű, mert valahogy a karácsonyra ezúttal is rányomta bélyegét a nyári feszültség. Valamit tenni kellett. Fogyott Boti türelme és bizalma, érezte a feszültséget közöttünk, és elkezdtem kétségbe esni. A párom ugyan próbált nyugtatni, hogy Boti még kicsi, gyerek, nem érti, mi van körülötte, de én pont azért szerettem volna mindent tisztázni, hogy végre Boti is megértse, mi is történik valójában ebben az új felállásban vele is.

És akkor elkezdtünk gondolkodni.

Agyaltunk éjszakákon át.

Beszélgettünk, elemeztünk, stratégiákat találtunk ki a párommal azért, hogy egyre kevésbé rúgjunk véletlenül is egymásba.

Új ábécét alkottunk, olyat, amiből egy összerakott új nyelv Botinak is érdekes lehet majd.

Aztán belefogtunk. Vettünk egy nagy lélegzetet, megjelöltünk a naptárban egy kezdőnapot, és belecsaptunk az addig lehetetlennek tűnőbe.

Kevesebb, mint három hónap alatt elképesztő változásokat tapasztaltunk a hármasunkban. Boti megérezte, hogy van valami új hangulat közöttünk és ez tetszett neki. Intimitást kapott a "családunk", békét és szeretetet árasztottunk magunkból. Nyíltan beszéltünk mindenről, és lassan rájöttem, hogy Boti a határaimat kereste, fürkészte azt megelőzően. Aztán amikor megmutattam neki, hogy mettől meddig érek, miket szeretek, mi a kedvenc ételem, mit szeretek inni, olvasni és milyen zenére szoktam bolondosan ugrálni, kinyílt egy kapu Boti lelkéhez is. Nem volt nap, hogy ne akarta volna, az esti mese olvasásnál én is legyek már jelen, bújjak oda az ágyába az apukája mellé harmadikként hallgatni én is Geronimo Stilton kalandos történeteit. A fürdetéskor engem hívott, és velem mókázott a pizsamába bújáskor. Az én kezemet is megfogta, ha elmentünk valahová, és néha azzal heccelte kedvesen az apját, hogy én is lehettem a cinkosa olyan dolgokban, amibe akkor épp nem őt szeretné beavatni.

Az új nyelv, az új keretek beváltak, kezdtünk összecsiszolódni. Ma már megtalálta mindannyiunk a helyét ebben a felállásban, és senki nem kételkedik azok helyességében vagy szerepeiben. Boldogok vagyunk, persze vannak alkalmasint hétköznapi apró problémák, kinek nincsenek, de a hármasunk összecsiszolódott.

Annak, aki hasonló jellegű családban él, ahol az egyik félnek még nincs saját gyermeke, de a másik hozott egyet az újba, csak azt tudom mondani, hogy ugyan nem könnyű kitalálni azt a rendszert, amelyben mindenki megtalálja a helyét, de nagyon megéri foglalkozni azzal, hogy senki se sérüljön, és senki ne érezze elnyomva magát.

(Kriszta, Celldömölk)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mintacsalad.blog.hu/api/trackback/id/tr474910841

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.