A napokban lesz második éve, hogy a háttérben vagyok. Még nem lehet kilépnem abból az árnyékból, amely néha sötétebbé teszi a hétköznapjaimat. Szerető voltam, vagyok, és lehet, hogy az is maradok még egy darabig. De aztán!...

szerető.jpg

A férfi, akivel megismerkedtem évekkel ezelőtt, elegánsan sétált be az életembe. Már egy éve nem volt társam, nagyon vágytam arra, hogy szerethessek és szeressenek. Pont akkor találkoztam vele, amikor a legkevésbé volt időm a párkereséssel foglalkozni, pedig én is megpróbáltam mindent, amit ember ilyenkor megpróbál: internet, apróhirdetés, barátok szervezkedése, de hiába.

Az első hónapok csodálatosan teltek, úgy fél évig meseországban éltem. A férfi mindennel elhalmozott, de leginkább figyelemmel, szeretettel, szerelemmel és érzékiséggel. Tudtam, hogy elfoglalt, de úgy alakította a szabad idejét, hogy mindig tudjunk találkozni. Lopott órákat töltöttünk a munkahelyi időnkben, csendes panziókban találkoztunk néha, hogy felszabadultan szerethessük egymást, moziba surrantunk esténként, ahol a mozi helyett persze mindig egymással foglalkoztunk, mígnem egyszer elém állt és elmondta, hogy nős.

Napokig nem találkoztunk, sírtam, zokogtam, begubóztam teljesen, és gyűjtöttem az erőt a nagy beszélgetéshez. Amikor aztán végigrágtuk az egészet, feltette a kérdést: vállalom-e így is a kapcsolatunkat, titokban, árnyékban, háttérből... És vállaltam. Vállaltam, mert úgy érzem, ő a társam. Szeretem, mert gondoskodik rólam, figyel rám, ismeri a testem-lelkem, és az a férfi, aki a másik felem. Kivárom, míg rájön, hogy én vagyok az igazi nő az életében, kibírom, hogy éjszakánként másik nő mellett alszik el, elviselem, hogy nem hozzám jön haza, de teszem ezt annak reményében és hitében, hogy mellettem olyan dolgokat is megtapasztal, amit a neje mellett nem tud. Kultúrát, humort, boldogságot és biztonságot. Igenis, biztonságot! A férfinak is kell, hogy a nő mellett biztonságban érezze magát. Az "én férfim" őszintén elmondta, hogy most ez van, szeret engem, velem akar lenni, de most nem tud még kiszállni a házasságából. Ha nem szeretne, nem jönne, nem keresne telefonon, nem kerítene rá alkalmat, hogy találkozzunk, szerelmeskedjünk, szórakozzunk. Én nem kérdezek, ő majd úgyis mondja, ha valami bántja. Megtanultam, hogy nem szabad a férfiakat a kérdéseinkkel bombázni, csak elzavarjuk őket magunk mellől. Türelmesnek, megértőnek és "szeretőnek" kell lenni, akinél menedéket talál a hétköznapokból, ahol ünnep a nyugalom és a csend is akár, és akivel feltöltődhet a hétköznapokra.

A második éve élünk így, töretlen szeretjük egymást, rengeteg a közös élmény, ugyanolyan dolgok iránt érdeklődünk, ugyanazt a zenét szeretjük, hadd ne soroljam. Azt megtanultam már, hogyan kezeljem magamban, hogy a nyarat nem tudjuk együtt tölteni,  mert a szabadságával gazdálkodnia kell, és kétszer nem tud elmenni, de ha elmegy, akkor onnan is keres. Jönnek az sms-ek, a hívások, az e-mailek. Eddig mindig megoldottuk, hogy legyen közös napunk minden héten, csak néha a karácsonyok vagy a hosszabb ünnepekkor nem találom a helyem. Bevallom, ilyenkor elkap a depresszió, magamba fordulok, és átrágom magamban újra és újra, hogy jó-e ez nekem. Napokat gondolkodom azon, hogy meddig bírom majd ezt a szerepet, merthogy akárhogyan nézem, és hazudni nem akarok magamnak, szerető vagyok. Igen, elsőosztályú, de mégiscsak szerető.

De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az én célom pedig az, hogy kilépjek az árnyékból a fényre, addig pedig meg kell várnom, hogy ehhez megérjen A férfiban a döntés. Tudom, hogy az idő nekem dolgozik! :)


(Lili, 28)

A bejegyzés trackback címe:

https://mintacsalad.blog.hu/api/trackback/id/tr754878556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.