Emesét nagyon szeretem. Évek óta együtt vagyunk, a munkahelyemen ismerkedünk meg. Jól érzem magam vele utazunk, vásárolunk, nyaralunk - semmi extra, de jól elvagyunk. Emese azonban már vagy egy éve várja, hogy végre feleségül vegyem. Meg persze, hogy összeköltözzük.

Azonban még nem érzem ennek szükségét. Olyan jó így, ahogy van. Mi kell még egy nőnek?! Felnéz rám, arra is, amit elértem, szeretem a munkám, jól érzem magam a kollégáim társaságában, sportolok, társadalmi életet is élek. Mi kell még? Miért nem jó ez így, ahogy van?

Néha Emesénél alszom, van ott mindenem, és persze az ő cuccaiból is nem kevés nálam. Ha nála alszom, másnap muszáj korán elindulnom a munkába - a főnököm elég háklis, jobb nem ujjat húzni vele -, ráadásul sokszor kell hivatalos ebédekre is járnom.

Meg aztán ott vannak a "barátnőim", őket valóban  csak azoknak tekintem, hiába a volt szerelmeim, jó azért néha találkozni velük. Ilyenkor beülünk egy étterembe, beszélgetek velük - persze mindegyikkel külön-külön -, ők csacsognak az aktuális pasijaikról, kérdeznek, hogy jól menedzselik-e a kapcsolatukat, és hogy mi a véleményem róluk mint nőkről. Én meg közben újra flörtölök velük, ami nagyon tetszik is nekik.

Ezeket az estéket, vacsorákat semmiért, még Emese kedvéért sem adnám fel, szükségem van a volt szerelmeimre - szórakoztatnak, látom rajtuk, hogy tetszem nekik, de semmi több. Emese nem tud ezekről a vacsorákról, de nem is érzem szükségét, hogy meséljek neki ezekről - valójában nem jelentenek semmi komolyat nekem, csak úgy megszoktam már, hogy szeretnek a nők. Emese más: ő megbízható, kedves, okos és jó háziasszony. Csak nagyon kiszámítható.

Azt reméltem, ha meggyűrűzöm, az legalább egy időre, legalább átmenetileg levegőhöz juttat. Azonban azzal nem számoltam, hogy ez a számára csak a kezdet. Hónapok óta fátyolos szemmel áll meg a plázában az esküvői ruhaszalon előtt - pláne, ha éppen fehér szatén kerül a kirakatba - és hetente több este is igyekszik megbizonyosodni arról, én is várom-e már annyira a "nagy alkalmat, mint ő".

Vajon mit tegyek, mire számíthatok? Vegyem el, hátha a révbe érés varázsa visszajuttat egy keveset az elveszített szabadságomból, avagy hagyjam az egészet és mondjam meg neki, számomra ez sok? Nem tudom, bizonytalan vagyok. Hiszen olyan helyes arca van a fátyol mögött...

(V. Márton, Budapest)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.