Minden nap úgy ébredek, hogy hálát adok a teremtőknek azért, mert még mindig a férjemmel lehetek. Ötven év házasságban. Másnak öt évig sem sikerül.


Anyám és apám még a századelőn születtek, tisztességes családban nőttek fel mindketten. Apám lemezmegmunkáló gyárban dolgozott, anyám - mint a legidősebb a hat testvére közül - korán megtanulta, hogyan kell gondoskodni a nála kisebbekről és bedolgozni a családi "kasszába". Aztán jött az első, majd a majd a második világháború, és mindketten elvesztették a szüleiket. Megtanította őket az élet, hogyan kell túlélni, hogyan kell minden nap előteremteni azt a pár falatot, amivel csillapíthatják az éhségüket.

tiny-love-stories.jpgAztán már felnőttként találkoztak. Hasonló élményeik miatt már az első pillanattól úgy érezték, hogy onnantól együtt terveznek családot, gyerekeket, életet. Apámat elvitték a háborúba másodszor is, akkor én 9 éves voltam, a bátyáim 11 és 13. Minden nap vártuk haza, hírünk semmi nem volt róla, anyám kitartóan és optimistán állt hozzá, hogy "apátok úgyis hazajön, nem olyan fából faragták, mint Pinokkiót!". Aztán eljött a nap, és apánk hazajött. Onnantól kezdve anyám és apám mint a borsó és a héja - két elválaszthatatlan emberből szinte egy lett: mindent együtt csináltak, mindenben együtt döntöttek, mindent együtt szerveztek és alkottak.

 

A nevelésünk is ennek a harmóniájában történt, soha egy rossz vagy hangos szó, soha egy hiszti bármelyikük részéről, soha semmi olyan "családi belháború" nem esett meg, ami egy kicsit is elronthatta volna a családi idillt. Úgy nőttünk fel, hogy anyám súlyos Parkinson-kórjába is alkalmasint humort csent, sokszor úgy vicceskedett apánkkal - akinek egyébként naponta csepegtetni kellett a gyógyszereit -, hogy "Drágám, azt hiszem, ma nagyon sokat fogod látogatni a vécét...Majd 50 cseppel többet sikerült csöppentenem a poharadba a guttalaxból, de azért szeretsz, ugye?".


Ma vagyunk a férjemmel ötven éve házasok. Igyekeztünk beleadni minden olyat, amitől ez az ötven év örömöt és boldogságot ad nekünk és egymásnak. A modellt hoztam a szüleimtől, a férjem szülei sem voltak megkeseredett emberek, bár a keserűségből és háborúból nekik is jutott bőven. Mégis mindent meg tudtak, tudtunk oldani. Az útravaló, amit mindketten kaptunk, felbecsülhetetlen. Most éppen csak azon vitázunk, hogy melyikünk kerüljön a sírban a másikra. Én nem szerettem alul lenni, gondolom, a férjem ezt  meg fogja érteni...Különben a guttalax csak csöpög, csak csöpög...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mintacsalad.blog.hu/api/trackback/id/tr944731571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása