Normális szülők esetén nem is lenne gond meghívni őket az esküvőmre, de apám három év után most került elő a semmiből. Érthető, hogy anyu haragszik rá és nem is érdemli meg, hogy meghívjam, de mégis csak az apám. Fáj a szívemnek, hogy nem az apám kísér oltárhoz, de sokat tett azért, hogy ezt ne tehesse meg. Ezért a legjobb, ha nem jön el és csinál ott nekem semmiféle fesztivált, mert hát az alkoholt meg szereti...

Anyám persze a másik oldal... Sosem volt elégedett azzal a férfival, akit ő választott. Céljául tűzte ki, hogy apámból rendes embert farag, csak menet közben nem vette észre, hogy apám - mint egyébként az emberek 30 fölött - már nem változtatható. Anyám szerint apám (idézem:) "egy alkoholista féleszű, aki minden második nő segge után megfordul, ahelyett, hogy a lába elé nézne", ráadásul elhagyott minket azért, mert - szerintem - anyámtól nem tudott szárnyalni. 

A szüleim válása után eltelt tíz év, én meg csak felnőttem valahogy. Megtaláltam a társam, nem gondolom, hogy más nők feneke jobban érdekli az enyémnél, és még csak azt sem érzem rajta, hogy nem tud mellettem szárnyalni. Esküvőm lesz, értitek?? És ahelyett, hogy büszke lehetnék a szüleimre, szégyenkezem miattuk azért, mert nem látnak az orruknál és a sérelmeiknél tovább... Gyűlölik  egymást...

Az egyik legszebb dolog lehetne az életemben a saját esküvőm, és azon agyalok, hogyan lenne a szüleimnek a legjobb az esküvőmön. Rettegek, hogy mikor  vágják el egymás torkát, és mégis reménykedem abban, tudnak-e végre örülni majd annak, hogy én viszont révbe értem? Hova ültessem őket? Kivel engedjem beszélgetni őket? Melyik hol üljön az asztalnál? Hányan fotózkodjuk?

És mire vége az esküvőnek, már nem is akarok feleség lenni...